a) Alapelvek, amelyek személyiségünk alsóbb része felett uralkodnak, és ennek az
alsóbb énünknek a cselekedeteivel vagy cselekvő életével foglalkoznak. A harmadik
aspektus, vagyis a logoszi megnyilvánulás cselekvés aspektusát testesítik
meg, és a későbbi fejlődés alapját teremtik meg. Ezek irányítják az embert kevéssé
fejlett állapota folyamán, valamint gondolattalanságának időszakában, és
talán még könnyebben meg lehet érteni, ha azt mondanám, hogy a tisztességes
élet egyszerűen elfogadott szabályaiban testesülnek meg. Ne ölj, ne lopj, ezek a
cselekvő élettel és a jellem felépítésével kapcsolatosak.
b) Alapelvek, amelyek a magasabb rendű Ént uralják, és hatásukat a szeretet vagy
bölcsesség aspektusban fejtik ki. Ez az, amivel itt most foglalkozunk, és jelenleg
a világban a bajoknak a fele abból adódik, hogy ezeket a magasabb rendű
alapelveket, amelyek a szeretethez és bölcsességhez kapcsolódnak a maguk teljességében
csak most kezdik elfogadni az emberiség különböző rétegei. Igazság
tartalmuk gyors elismerésében és az igyekezetben, hogy a tények rangjára
emeljük őket anélkül, hogy megelőzőleg összhangba hoztuk volna a környezetet
az eszményekkel, jönnek létre a gyakori összecsapások, háborúságok azok között,
akiket a személyiséget uraló alapelvek mozgatnak és azok között, akiket a
magasabbrendű Ént uraló alapelvek vezérelnek.
Amíg fajunknak nagyobb részét nem uralja a lélektudat, ezek a háborúságok
meg nem szüntethetők és el nem kerülhetők. Ha majd az érzelmi szintet is az
intuíció uralja, akkor kerül sor az egyetemes megértésre.
Az alapelvek első csoportját az erőszakos szerzésen és az ennek a szerzésnek
nyomán támadt nyomorúságon keresztül tanulta meg az ember. Lopott, elszenvedte
a büntetést és többé nem lopott. Az alapelvet fájdalommal vésték belé és
megtanulta, hogy csak annak örülhet, ami jog szerint és nem erőszakos úton az
övé. A világ ezt a leckét most csoportokban tanulja, mert miután forradalmárai
erőszakosan szereznek és törvénytelenül tartják meg a lopott javakat, nem találnak
meg benne kielégülést, hanem csak bánatot. Így aztán idővel megtanulják
az alapelvet. Az alapelvek második csoportját lemondással és szolgálattal lehet
megtanulni. Az ember többé nem tekint a személyiség dolgaira (az első alapelveket
megtanulta már), és szolgálatban teszi magáévá a szeretet hatalmát a maga
okkult jelentőségében. Nyújt s következésképpen kap; lemondással teli életet
él és a mennyei gazdagság árad rá; mindent odaad és mindennel teljes; semmit
nem kér a maga számára és a Föld leggazdagabb embere.
Az első alapelvek az egységek különféleségével foglalkoznak és a különbözőségeken
keresztül zajló fejlődéssel. Az elveknek, ahogyan fajunk most tanulja őket, a csoportok számára kell jelentőséggel bírniuk; a kérdés nem az „Mi a
legjobb az ember számára?”, hanem az „Mi a legjobb sokak számára?” és csak
akiknek látása előtt a sokak mint egy jelenik meg, tudják megfogalmazni kielégítően
ezeket az alapelveket. Ezek a legfontosabb alapelvek, mert a szeretet
rendszerének a legalapvetőbb elvei. A baj ott van, hogy ma összezavaródtak.
Bizonyos elsőrendű alapelvek, az alsóbb tevékenységet megalapozók, már belénk
ivódtak és hozzánk tartoznak, és egy kevés a magasabb rendű vagy szeretet
alapelvekből is beszűrődött rémült agyunkba, amiben az eszmék pillanatnyi
összecsapását idézték elő. Ezért mondjuk Pilátushoz hasonlóan: „Mi az igazság?”
Ha nem felejtjük el, hogy a magasabb rendű alapelvek a csoport javára
jöttek létre, az alacsonyabb rendűek pedig az egyénekére, az talán világossághoz
vezet. Következésképpen a személyes élet alsóbb rendű tevékenységét, függetlenül
attól, hogy mennyire jó vagy értékes, át kell minősíteni a magasabb rendű
szeretet életével, amely nem az egyén, hanem a csoport javát keresi.
Minden, ami szintézisre és isteni kifejezésre törekszik az egyének csoportjaiban,
az egyre inkább megközelíti az ideálisat, és már-már valósítja a magasabb alapelveket.
Ezeken az eszméken gondolkodva felmerülhet valami segítőkészség.
Jól illusztrálja amit mondok a tény, hogy számos küzdelem, amely a szervezetekben
kialakul azon alapszik, hogy egyes értékes emberek személyiségeket kö vetnek, feláldozzák magukat egy alapelvért, igen, de olyan alapelvért, amely a
személyiség életét irányítja. Mások magasabbra pillantva, és csoportok, nem
pedig egy személy javát keresve magasabb alapelvre találnak, s ezzel a lélek
ereje érvényesül. Másokért dolgoznak és céljuk a csoport segítése. Amikor a
lelkek és a személyiségek összecsapnak, a magasabb győzelme bizonyos. Az
alacsonyabb alapelvek helyt kell, hogy adjanak a magasabbaknak. Az ember arra
összpontosít, ami számára kiemelkedő értékű, a személyes élet kívánságainak
kielégítésére, és (ebben az időszakban) csak másodlagosan érdekli őt a többség
java, jóllehet vannak pillanatai, amikor úgy gondolja, hogy ez az elsőrendű követelmény.
A másik nem sokat törődik azzal, hogy mi lesz a személyes énnel és
kizárólag a sokaság megsegítése érdekli. Hogy a megfelelő kifejezést használjuk:
ez az önzés és önzetlenség motivációjának kérdésében kristályosodik ki, és
mint tudjuk, a motivációk változnak az idő haladtával, és amint az ember a jelöltség
ösvényének célját megközelíti.
c) Még magasabb rendű alapelvek azok, amelyeket a Szellem fog fel és amelyeket
csak a monádikus tudat képes magáévá tenni. Csak amikor az ember átminősíti
aktív személyes életét és behelyettesíti azt a szeretet és bölcsesség életével,
amelyben a lélek vezeti, akkor kezdheti megérteni a szeretet életének lehetőségeit
és ismerheti meg azt, mint megnyilvánult hatalmat. Ugyan úgy, ahogyan a személyiséget foglalkoztatják azok az alapelvek, amelyek az alsóbb rendű én
tevékenységének életét uralják, és ahogyan a lélek működik a szeretet törvénye
alapján, ahogyan az a csoportmunkában nyilvánul meg, vagy ahogyan a szeretet
mutatkozik meg abban, hogy a sokaság szintézis által néhány lesz, a monád már
úgy éli a szeretet cselekvő életét, és ez a hatalomban nyilvánul meg a néhány
eggyé válásának szintézisén keresztül.
Az egyik az ember életével a fizikai síkon foglalkozik vagy a három világban, a
második az életével a kauzál síkon, míg az utolsó az életével a jelenlegi emberi törekvések
céljának elérése után. Az egyik egyedekkel foglalkozik, a másik csoportokkal,
a harmadik az egységgel. Az egyik a megkülönböztetéssel foglalkozik annak a
legváltozatosabb pontjain, a második a sokaságnak a lélekcsoportokba való tömörülésével,
míg a harmadik látja a megkülönböztetést újra a hétben feloldódni, ami az
emberi hierarchia számára az egység jele.
Mindezek a tényezők és még sok más okozzák a különbségeket az emberi lények
között, és amikor felméri magát egy ember, akkor ezeket mindenképp figyelembe
kell venni.
Éppen ezért jól véssük agyunkba, hogy mindegyik Mester tanítványának megvan a
maga sajátos fegyverzete, egyéni értékei és hiányosságai. Mindenesetre meg kell
nyugodnunk abban, hogy míg az Ismeretek ösvénye nem adódik hozzá a Szeretet ösvényéhez, addig soha nem lehet részünk nagyobb beavatásokban, mert azok az
értelmi sík magasabb szintjein mennek végbe. Amíg a fény ösvénye az élet ösvényével
nem egyesül, addig az átmenet a negyedik világból az ötödikbe nem lehetséges. A
tudat bizonyos kiterjedésére sor kerülhet. Az asztrális és az alsóbb mentális síkon
bekövetkezhetnek beavatások; egy kevés bepillantást lehet nyerni, érzékelni lehet a
Jelenlétet; a szeretet tárgyát el lehet érni szeretettel, és ennek az érintkezésnek a boldogsága
és öröme magával ragadhat egy maradandó örömérzésbe, de az a tiszta felismerés,
amely a Megvilágosodás Hegyén átélt tapasztalatokból származik, egészen
más dolog, mint az az öröm, amit az Áldás Hegyén él át az ember. Az egyik helyre a
szív vezet, a másik helyre a fej vezet.
Kategorikus választ adva: az ismeret ösvénye az okkultistáé és a bölcsé; a szeretet
ösvénye a misztikusé és a szenté. A fejjel vagy a szívvel való megközelítés nem a
sugáron múlik, hiszen mindkét utat meg kell ismerni; a misztikusnak okkultistává
kell válni; a fehér okkultista valaha misztikus volt. Az igaz ismeret intelligens szeretet,
mert az intellektus és az odaadás keveréke. Az egységet a szívben érzékeljük;
intelligens alkalmazását az életben az ismereteken keresztül kell kiművelni.
Elsőrendű fontosságú felismerni az életfeladat irányulását, és megtudni, hogy vajon
a fej vagy a szív módszer a célja egyik vagy másik életnek. Mindenesetre finom
szellemi megkülönböztetésre van itt szükség, különben az illúziók káprázata a tehe tetlenség ösvényére csábít. Elmélkedjünk ezek fölött a szavak fölött gondosan, és
legyünk biztosak, hogy a kérdés igaz alapokon nyugszik, és nem valami kisebbségi
komplexusból nő ki, sem abból, hogy egy testvér vállalkozását látva féltékenységre
gyulladnánk, sem a békés semmittevésből, amely tagadja az aktivitást.
Általános szabályként az átlagos tanítványságra jelölt számára biztonsággal összegezhetjük,
hogy a múltban sokszor került sor a szív módszer alkalmazására és hogy
ebben a testetöltésben az értelmi kibontakozásnak elsőrendű fontossága van.
Egy ősi Írás mondja:
„Ne próbálkozzatok, oh kétszer áldottak, a szellemi lényeg elérésével, mielőtt elmétek be tudná fogadni.
A bölcsességet nem így kell keresni. Csak arra lehet rábízni a belső érzékeket, aki kordában
tudja tartani az eszét, és a világot mint egy tükörben látja. Csak aki az öt érzékelést illúziónak tudja, és
hogy nem marad semmi, kivéve a kettőt előttünk, csak azt lehet beavatni az átváltott Kereszt titkába.
„Az ösvény, amelyet az tapos, aki Szolgál, a tűz ösvénye, amely a szíven halad keresztül és a fejbe
vezet. Nem az élvezetek ösvénye, sem pedig a fájdalmak ösvénye az, amelyen el lehet érni a megszabadulást,
vagy amelyen a bölcsesség jön. Mindkettőn túllépni, összevegyíteni a fájdalmat a gyönyörrel,
így a cél elérhető, a cél, amely előttünk áll, s amely fénylő pontként látható a téli éjszaka sötétségében.
Ez a fénypont emlékeztethet az apró gyertyára egy kietlen padlásszobában, de – ahogyan az ösvényt,
amely e fényhez vezet az ellentétpárok vegyítésén keresztül járjuk – az a hideg és pislákoló pontocska szüntelen sugárzással növekszik, amíg csak valami ragyogó lámpás meleg fénye nem világítja meg a
vándor elméjét az úton.
„Tovább, oh Zarándok, állhatatos elszántsággal. Nincs sem gyertya, sem olajlámpás. A sugárzás
egyre nő, míg csak az ösvény véget nem ér egy dicsőséges ragyogásban és az éjszaka vándora a Nap
gyermeke nem lesz és be nem lép ennek a sugárzó gömbnek a kapuján.”
