Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


a) Alapelvek, amelyek személyiségünk alsóbb része felett uralkodnak, és ennek az

alsóbb énünknek a cselekedeteivel vagy cselekvő életével foglalkoznak. A harmadik

aspektus, vagyis a logoszi megnyilvánulás cselekvés aspektusát testesítik

meg, és a későbbi fejlődés alapját teremtik meg. Ezek irányítják az embert kevéssé

fejlett állapota folyamán, valamint gondolattalanságának időszakában, és

talán még könnyebben meg lehet érteni, ha azt mondanám, hogy a tisztességes

élet egyszerűen elfogadott szabályaiban testesülnek meg. Ne ölj, ne lopj, ezek a

cselekvő élettel és a jellem felépítésével kapcsolatosak.

b) Alapelvek, amelyek a magasabb rendű Ént uralják, és hatásukat a szeretet vagy

bölcsesség aspektusban fejtik ki. Ez az, amivel itt most foglalkozunk, és jelenleg

a világban a bajoknak a fele abból adódik, hogy ezeket a magasabb rendű

alapelveket, amelyek a szeretethez és bölcsességhez kapcsolódnak a maguk teljességében

csak most kezdik elfogadni az emberiség különböző rétegei. Igazság

tartalmuk gyors elismerésében és az igyekezetben, hogy a tények rangjára

emeljük őket anélkül, hogy megelőzőleg összhangba hoztuk volna a környezetet

az eszményekkel, jönnek létre a gyakori összecsapások, háborúságok azok között,

akiket a személyiséget uraló alapelvek mozgatnak és azok között, akiket a

magasabbrendű Ént uraló alapelvek vezérelnek.

Amíg fajunknak nagyobb részét nem uralja a lélektudat, ezek a háborúságok

meg nem szüntethetők és el nem kerülhetők. Ha majd az érzelmi szintet is az

intuíció uralja, akkor kerül sor az egyetemes megértésre.

Az alapelvek első csoportját az erőszakos szerzésen és az ennek a szerzésnek

nyomán támadt nyomorúságon keresztül tanulta meg az ember. Lopott, elszenvedte

a büntetést és többé nem lopott. Az alapelvet fájdalommal vésték belé és

megtanulta, hogy csak annak örülhet, ami jog szerint és nem erőszakos úton az

övé. A világ ezt a leckét most csoportokban tanulja, mert miután forradalmárai

erőszakosan szereznek és törvénytelenül tartják meg a lopott javakat, nem találnak

meg benne kielégülést, hanem csak bánatot. Így aztán idővel megtanulják

az alapelvet. Az alapelvek második csoportját lemondással és szolgálattal lehet

megtanulni. Az ember többé nem tekint a személyiség dolgaira (az első alapelveket

megtanulta már), és szolgálatban teszi magáévá a szeretet hatalmát a maga

okkult jelentőségében. Nyújt s következésképpen kap; lemondással teli életet

él és a mennyei gazdagság árad rá; mindent odaad és mindennel teljes; semmit

nem kér a maga számára és a Föld leggazdagabb embere.

Az első alapelvek az egységek különféleségével foglalkoznak és a különbözőségeken

keresztül zajló fejlődéssel. Az elveknek, ahogyan fajunk most tanulja őket, a csoportok számára kell jelentőséggel bírniuk; a kérdés nem az „Mi a

legjobb az ember számára?”, hanem az „Mi a legjobb sokak számára?” és csak

akiknek látása előtt a sokak mint egy jelenik meg, tudják megfogalmazni kielégítően

ezeket az alapelveket. Ezek a legfontosabb alapelvek, mert a szeretet

rendszerének a legalapvetőbb elvei. A baj ott van, hogy ma összezavaródtak.

Bizonyos elsőrendű alapelvek, az alsóbb tevékenységet megalapozók, már belénk

ivódtak és hozzánk tartoznak, és egy kevés a magasabb rendű vagy szeretet

alapelvekből is beszűrődött rémült agyunkba, amiben az eszmék pillanatnyi

összecsapását idézték elő. Ezért mondjuk Pilátushoz hasonlóan: „Mi az igazság?”

Ha nem felejtjük el, hogy a magasabb rendű alapelvek a csoport javára

jöttek létre, az alacsonyabb rendűek pedig az egyénekére, az talán világossághoz

vezet. Következésképpen a személyes élet alsóbb rendű tevékenységét, függetlenül

attól, hogy mennyire jó vagy értékes, át kell minősíteni a magasabb rendű

szeretet életével, amely nem az egyén, hanem a csoport javát keresi.

Minden, ami szintézisre és isteni kifejezésre törekszik az egyének csoportjaiban,

az egyre inkább megközelíti az ideálisat, és már-már valósítja a magasabb alapelveket.

Ezeken az eszméken gondolkodva felmerülhet valami segítőkészség.

Jól illusztrálja amit mondok a tény, hogy számos küzdelem, amely a szervezetekben

kialakul azon alapszik, hogy egyes értékes emberek személyiségeket kö vetnek, feláldozzák magukat egy alapelvért, igen, de olyan alapelvért, amely a

személyiség életét irányítja. Mások magasabbra pillantva, és csoportok, nem

pedig egy személy javát keresve magasabb alapelvre találnak, s ezzel a lélek

ereje érvényesül. Másokért dolgoznak és céljuk a csoport segítése. Amikor a

lelkek és a személyiségek összecsapnak, a magasabb győzelme bizonyos. Az

alacsonyabb alapelvek helyt kell, hogy adjanak a magasabbaknak. Az ember arra

összpontosít, ami számára kiemelkedő értékű, a személyes élet kívánságainak

kielégítésére, és (ebben az időszakban) csak másodlagosan érdekli őt a többség

java, jóllehet vannak pillanatai, amikor úgy gondolja, hogy ez az elsőrendű követelmény.

A másik nem sokat törődik azzal, hogy mi lesz a személyes énnel és

kizárólag a sokaság megsegítése érdekli. Hogy a megfelelő kifejezést használjuk:

ez az önzés és önzetlenség motivációjának kérdésében kristályosodik ki, és

mint tudjuk, a motivációk változnak az idő haladtával, és amint az ember a jelöltség

ösvényének célját megközelíti.

c) Még magasabb rendű alapelvek azok, amelyeket a Szellem fog fel és amelyeket

csak a monádikus tudat képes magáévá tenni. Csak amikor az ember átminősíti

aktív személyes életét és behelyettesíti azt a szeretet és bölcsesség életével,

amelyben a lélek vezeti, akkor kezdheti megérteni a szeretet életének lehetőségeit

és ismerheti meg azt, mint megnyilvánult hatalmat. Ugyan úgy, ahogyan a személyiséget foglalkoztatják azok az alapelvek, amelyek az alsóbb rendű én

tevékenységének életét uralják, és ahogyan a lélek működik a szeretet törvénye

alapján, ahogyan az a csoportmunkában nyilvánul meg, vagy ahogyan a szeretet

mutatkozik meg abban, hogy a sokaság szintézis által néhány lesz, a monád már

úgy éli a szeretet cselekvő életét, és ez a hatalomban nyilvánul meg a néhány

eggyé válásának szintézisén keresztül.

Az egyik az ember életével a fizikai síkon foglalkozik vagy a három világban, a

második az életével a kauzál síkon, míg az utolsó az életével a jelenlegi emberi törekvések

céljának elérése után. Az egyik egyedekkel foglalkozik, a másik csoportokkal,

a harmadik az egységgel. Az egyik a megkülönböztetéssel foglalkozik annak a

legváltozatosabb pontjain, a második a sokaságnak a lélekcsoportokba való tömörülésével,

míg a harmadik látja a megkülönböztetést újra a hétben feloldódni, ami az

emberi hierarchia számára az egység jele.

Mindezek a tényezők és még sok más okozzák a különbségeket az emberi lények

között, és amikor felméri magát egy ember, akkor ezeket mindenképp figyelembe

kell venni.

Éppen ezért jól véssük agyunkba, hogy mindegyik Mester tanítványának megvan a

maga sajátos fegyverzete, egyéni értékei és hiányosságai. Mindenesetre meg kell

nyugodnunk abban, hogy míg az Ismeretek ösvénye nem adódik hozzá a Szeretet ösvényéhez, addig soha nem lehet részünk nagyobb beavatásokban, mert azok az

értelmi sík magasabb szintjein mennek végbe. Amíg a fény ösvénye az élet ösvényével

nem egyesül, addig az átmenet a negyedik világból az ötödikbe nem lehetséges. A

tudat bizonyos kiterjedésére sor kerülhet. Az asztrális és az alsóbb mentális síkon

bekövetkezhetnek beavatások; egy kevés bepillantást lehet nyerni, érzékelni lehet a

Jelenlétet; a szeretet tárgyát el lehet érni szeretettel, és ennek az érintkezésnek a boldogsága

és öröme magával ragadhat egy maradandó örömérzésbe, de az a tiszta felismerés,

amely a Megvilágosodás Hegyén átélt tapasztalatokból származik, egészen

más dolog, mint az az öröm, amit az Áldás Hegyén él át az ember. Az egyik helyre a

szív vezet, a másik helyre a fej vezet.

Kategorikus választ adva: az ismeret ösvénye az okkultistáé és a bölcsé; a szeretet

ösvénye a misztikusé és a szenté. A fejjel vagy a szívvel való megközelítés nem a

sugáron múlik, hiszen mindkét utat meg kell ismerni; a misztikusnak okkultistává

kell válni; a fehér okkultista valaha misztikus volt. Az igaz ismeret intelligens szeretet,

mert az intellektus és az odaadás keveréke. Az egységet a szívben érzékeljük;

intelligens alkalmazását az életben az ismereteken keresztül kell kiművelni.

Elsőrendű fontosságú felismerni az életfeladat irányulását, és megtudni, hogy vajon

a fej vagy a szív módszer a célja egyik vagy másik életnek. Mindenesetre finom

szellemi megkülönböztetésre van itt szükség, különben az illúziók káprázata a tehe tetlenség ösvényére csábít. Elmélkedjünk ezek fölött a szavak fölött gondosan, és

legyünk biztosak, hogy a kérdés igaz alapokon nyugszik, és nem valami kisebbségi

komplexusból nő ki, sem abból, hogy egy testvér vállalkozását látva féltékenységre

gyulladnánk, sem a békés semmittevésből, amely tagadja az aktivitást.

Általános szabályként az átlagos tanítványságra jelölt számára biztonsággal összegezhetjük,

hogy a múltban sokszor került sor a szív módszer alkalmazására és hogy

ebben a testetöltésben az értelmi kibontakozásnak elsőrendű fontossága van.

Egy ősi Írás mondja:

 

„Ne próbálkozzatok, oh kétszer áldottak, a szellemi lényeg elérésével, mielőtt elmétek be tudná fogadni.

A bölcsességet nem így kell keresni. Csak arra lehet rábízni a belső érzékeket, aki kordában

tudja tartani az eszét, és a világot mint egy tükörben látja. Csak aki az öt érzékelést illúziónak tudja, és

hogy nem marad semmi, kivéve a kettőt előttünk, csak azt lehet beavatni az átváltott Kereszt titkába.

„Az ösvény, amelyet az tapos, aki Szolgál, a tűz ösvénye, amely a szíven halad keresztül és a fejbe

vezet. Nem az élvezetek ösvénye, sem pedig a fájdalmak ösvénye az, amelyen el lehet érni a megszabadulást,

vagy amelyen a bölcsesség jön. Mindkettőn túllépni, összevegyíteni a fájdalmat a gyönyörrel,

így a cél elérhető, a cél, amely előttünk áll, s amely fénylő pontként látható a téli éjszaka sötétségében.

Ez a fénypont emlékeztethet az apró gyertyára egy kietlen padlásszobában, de – ahogyan az ösvényt,

amely e fényhez vezet az ellentétpárok vegyítésén keresztül járjuk – az a hideg és pislákoló pontocska szüntelen sugárzással növekszik, amíg csak valami ragyogó lámpás meleg fénye nem világítja meg a

vándor elméjét az úton.

„Tovább, oh Zarándok, állhatatos elszántsággal. Nincs sem gyertya, sem olajlámpás. A sugárzás

egyre nő, míg csak az ösvény véget nem ér egy dicsőséges ragyogásban és az éjszaka vándora a Nap

gyermeke nem lesz és be nem lép ennek a sugárzó gömbnek a kapuján.”