Hosszú türelemre van szüksége a belső oldalon állóknak
mindazokkal való foglalkozás során, akiket egyéb és jobb anyag híján erre
alkalmaznak. Némely fizikai meggondolatlanság a fizikai testet befogadásra képtelenné
teszik; bizonyos aggályok és gondok azt okozhatják, hogy az asztráltest olyan
ritmusra rezeg, ami a belső célok elfogadását lehetetlenné teszi; bizonyos előítéletek,
egynémely kritika, valamiféle büszkeség adódhat, ami az értelmi hordozót teszi haszontalanná.
E nehéz munkának a jelöltjei végtelen gondossággal kell, hogy figyeljék
önmagukat és meg kell őrizzék belső nyugalmukat és békéjüket, valamint értelmi
rugalmasságukat, ami valamennyire alkalmassá igyekszik tenni őket az emberiség
őrzésére és vezetésére.
Az alábbi szabályokat lehet tehát megadni:
1. Lényegbevágó, hogy a motiváció abszolút tisztaságára kell törekedni.
2. Ezt követi a belépés képessége a magasabb helyek csendjébe. A gondolatok
elcsendesedése a ritmus törvényétől függ. Ha az ember sok irányban vibrál és
gondolatokat rögzít minden oldalról, akkor ez a törvény nem képes megérinteni.
Az egyensúlyt és nyugalmat helyre kell állítani a kiegyenlítettség elérése végett.
A rezgés törvénye és az atomi anyag tudománya szorosan összefonódik. Ha
majd az atomokról és tevékenységükről, reakciójukról és összműködésükről
többet tud az ember, akkor a testét is tudományosan vezéreli, szinkronba hozza
a rezgések és a ritmus törvényeit. A kettő ugyanaz – a gravitáció törvényének
fázisai – és mégsem hasonlít egymásra. A Föld maga is egy entitás, amely az
akarat erejével mindent magának tart meg. Ez elég homályos dolog, eleddig
meglehetősen keveset tudtunk meg róla. A Föld-entitásnak belégzése és kilégzése
átható rezgést okoz, – ez a fizikai sík anyagának rezgése. Összefüggésben
van ez a Holddal is. Az emberiség azon tagjai, akik különösképpen Holdbefolyás
alatt állnak, mindenki másnál jobban reagálnak erre a vonzásra, és őket
nehéz közvetítőnek felhasználni. A belső nyugalomból származó csendet kell
kiművelni. A jelölteket ösztönözni kell: el ne felejtsék, hogy eljön az idő, amikor
ők is részét alkotják a fátyol belső oldalán álló tanítók csoportjának. Ha addigra
nem ismerték meg a csendet, amely erőből és tudásból származik, hogyan
fogják elviselni például az önmaguk és a külső oldalon állók közötti kommunikáció
hiányát, amivel szembetalálják magukat. Meg kell tehát tanulni, hogyan
lehet csendben maradni, vagy különben hasznosságunk válik bizonytalanná
asztrális ingerlékenységünk következtében, amikor a másik oldalon leszünk.
3. Jusson eszünkbe mindig, hogy napi életünkben a nyugalom hiánya megakadályozza
a lélek szintjén álló tanítókat, hogy eljuthassanak hozzánk. Törekedjünk
tehát arra, hogy nyugodtak maradjunk, s amint az életünk pereg, dolgozzunk, fáradozzunk
és küzdjünk, de őrizzük meg belső nyugalmunkat. Húzódjunk vissza
rendszeresen a bensőnkön való munkálkodásba és így alakítsunk ki a magasabb
szintek felé egy reagálási képességet. A Mestereknek a belső nyugalom tökéletes
állhatatosságára van szükségük azoknál, akiket használni akarnak. A belső
egyensúly az, ami nem veszíti el a célt szem elől, és ami végzi a külső munkát a
fizikai síkon összpontosított agybéli figyelemmel, anélkül, hogy a belső befogadóképesség
torzulást szenvedne. Ez kettős tevékenységet feltételez.
4. Tanuljuk meg irányítani a gondolatainkat. Fontos ellenőrizni amit gondolunk.
Ezek olyan napok, amikor az egész emberiség érzékennyé, telepatikussá és reagáló
képessé válik a gondolati kölcsönhatások iránt. Közeledik az idő, amikor a
gondolat közkinccsé válik és a többiek érzékelni fogják, amit mi gondolunk. A
gondolatokat éppen ezért gondosan őrizni kell. Akik magasabb igazságokkal
érintkeznek és érzékennyé válnak az Egyetemes szellemmel szemben, azoknak
meg kell őrizni valamennyit tudásukból mások gondolkodásának betörése elől.
A jelölteknek meg kell tanulni bizonyos gondolataikat elrejteni, és megelőzni,
hogy egynémely ismereteik kiszivárogjanak a köztudatba, amikor embertársaikkal
kapcsolatba lépnek.
Természetesen alapvető fontosságú elfogadni e szavaknak a jelentőségét: „nem
szórja szét az erőit”. Olyan sokféle útja van a tevékenységnek, amelynek a lélek által
ösztönzött tanítvány nekiveselkedhet. A különféle cselekvési irányok felől bizonyosságot
nyerni nem könnyű, és minden jelölt ismeri a bizonytalankodást. Helyezzük az
egész problémát kérdés formába és száműzzük a mindennapi küzdelmek szintjére,
minthogy még nem vagyunk abban a helyzetben, hogy felfoghassuk miképpen „szórhatja
szét erőit” egy lélek a magasabb szinteken.
Milyen előfeltételek alapján tudhatja meg az ember, hogy a számos tevékenység
melyiket válassza, mint a leghelyesebbet? Más szavakkal: van-e valami kinyilatkoztatás,
ami képessé teszi az embert, hogy tévedés nélkül kiválassza a megfelelő tevékenységet
és meginduljon a helyes úton? A kérdésben nincs utalás a választási
lehetőségre, ami a szellemi küzdelem ösvénye és a világi ember útja között van. Ez
csak a helyes cselekedetre utal, amikor az ember a választással áll szemben.
A tény az, hogy az ember fejlődése folyamán egyre finomabb megkülönböztetések
elé lesz állítva. A gyermeklelkeket kielégítő durva szétválasztást jóra és rosszra meghaladja
a helyes és helyesebb, magas és magasabb, finomabb megkülönböztetése, és
az erkölcsi vagy szellemi értékeket szembe kell állítani a legaprólékosabb szellemi megismeréssel. Az élet feszültségeiben és küzdelmeiben, valamint az egyes csoportokat
alkotók egymásra gyakorolt állandó nyomása miatt a kérdés igencsak bonyolult.
Ilyenféle problémák megoldásában bizonyos általános megkülönböztetések megelőzhetik
a sokkal finomabbakat, és ha az előbbiekben döntés született, akkor az
utóbbiak foglalhatják el helyüket. Az önző és önzetlen cselekedetek közötti választás
a legnyilvánvalóbb, ami példáját adja a jó és a rossz közötti választásnak és a becsületes
lélek ezt könnyen megteszi. Egy választás, amely magában foglalja a megkülönböztetést
az egyéni előny és a csoportfelelősség között, nyomban eltüntet minden
egyéb tényezőt és könnyű az olyan ember számára, aki vállalja a rá jutó felelősséget.
Figyeljünk a szavak használatára: „a rá jutó felelősséget”. Mi most a normális, józan
emberrel számolunk, nem pedig az aggályoskodó morbid fanatikussal. Ezután következik
a különbségtétel a hasznos dolgok között, beleértve a fizikai síkkal kapcsolatos
üzleti és pénzügyi tényezőket is, ami annak a megfontolásához vezet, hogy mi a legfőbb
jó minden szóba jövő csoport számára. De túljutva ezen a hármas megkülönböztetési
folyamaton és elérve egy bizonyos helyezést, olyan esetekkel kerülünk
szembe, ahol még mindig választanunk kell ugyan, de amelyekben sem a józan ész,
sem a logikus megkülönböztető érvelés nem segít. Az elvárás csak annyi, hogy a
megfelelőt tegyük, az elhatározás pedig az, hogy a lehető legmagasabb szinten cselekedjünk
és tetteknek azt a módját válasszuk, amelyik a lehető legeslegjobbat teszi a csoportnak, teljesen függetlenül a személyes megfontolásoktól. Ugyanakkor az ösvényen,
amelyen járnunk kell, világosság nem látható. Az ajtót, amelyen be kellene
lépni, nem vesszük észre, és az ember az állandó határozatlanság állapotában marad.
Hát akkor mit kell tenni? Két dolog közül az egyiket:
A jelölt először is követheti hajlamait, és a cselekvésnek azt a vonalát választhatja
a megmaradt lehetséges vonalak közül, amelyik számára a legbölcsebbnek és a legjobbnak
látszik. Ez magában foglalja a karma törvényének működésébe vetett hitet,
és erőteljes eltökéltségről tesz tanúságot, ami a legjobb módja annak, ahogyan a személyiség
megtanulja tartani magát a saját lelke döntéseihez. Azonkívül magában
foglalja a továbbhaladás képességét a meghozott döntés talaján és így tartja magát a
céljaihoz rossz érzések és sajnálkozás nélkül.
Másodszor, várhat, belenyugodván abba, hogy van egy belső irányérzéke, tudván,
hogy a megfelelő időben meg fog bizonyosodni azáltal, hogy minden ajtó becsukódik,
kivéve azt az egyet, amerre az ő útja vezet. Ugyanis csak egyetlen nyitott ajtó
van, amelyen át egy ilyen ember bemehet. Felismeréséhez intuícióra van szükség. Az
első esetben még elkövethet hibákat, hiszen az ember ezen tanul és gazdagodik, a
második esetben lehetetlen hibázni és cselekvése csak helyes lehet.
Nyilvánvaló tehát, hogy minden egy felismerésbe torkollik: hogy hol is van a helye
a fejlődés fokozatain. Csak a magasan fejlett ember tudhatja az időt és az idősza kokat és tudhat megfelelő finom megkülönböztetéseket tenni a pszichikai hajlam és
az intuíció között.
A végső elhatározás két útját végiggondolva az ember, akinek józan eszét kell
használnia és egy, a konkrét észre alapozott cselekvéssorozatot kell elindítania, ne
gyakorolja az ajtó kinyitására várakozás magasabb szintű módszerét. Túl nagy az
elvárás azon a helyen, ahol van. Tanulnia kell a helyes döntésekből és az ész megfelelő
alkalmazásából a problémák megoldásában. Ezzel a módszerrel növekedni fog,
mert az intuitív tudás gyökerei mélyen a lélekbe nyúlnak és a lélekkel ezért kapcsolatba
kell kerülni, mielőtt az intuíció működésbe léphet.
